Uszoda az aluljáróban
A Dózsa György út aluljárója a Vágány utcánál évekig, vagy talán évtizedekig híres volt arról, hogy a vízelvezetése katasztrofális. Már kisebb szemerkélő esővel sem tudtak megbirkózni a lefolyók, a nyári záporok pedig már akár több órás fennakadást is jelentettek a közlekedésben.
Mi, akkori gyerekek rengeteget játszottunk az utcán. Nyolc-tízéves korban már kevés volt a bérházak udvarának kötöttsége által biztosított szabad levegő, meg aztán az iskolatársak, barátok nem is ugyanabban a házban laktak. Gyakorlatilag a teljes Váci út - Dózsa György út - Lehel utca háromszög egyetlen nagy játszótér volt számunkra, de igen sokszor a Szabolcs utcai, vagy a Tisza utcai házak udvara is beletartozott a repertoárba. Az igazi kaland azonban az utca volt. A Lőportár utca magas járdája mellett például remek papírhajó-úsztatási lehetőség volt, a Tüzér utcai régi üzemek és raktárak pedig valóságos kincsesbányát jelentettek nekünk. Volt, hogy egy alig rozsdás huzaltekercs egy egész heti zsebpénzért cserélt gazdát.
Egy augusztusi vasárnap délután azonban minden addigit felülmúló érdekességet hozott el számunkra. Éppen az egyik Szabolcs utcai ház udvarában játszottunk úgy hatan-heten, amikor hirtelen nagyon nagy eső kerekedett. Mint utólag megtudtam, még évekig az "évszázad felhőszakadása" névvel illették a jól értesült felnőttek.
Szülői intelmekre kivételesen hallgatva a szobában folytattuk a társas foglalkozást, de az eső végeztével nem lehetett olyan erő, amely megállított volna bennünket a környék többedszeri felfedezésében. A Lehel utcában el lehetett látni egészen a Hungária körútig. Négy-öt villamos állt az út közepén, némelyiknek csak a kocsiszekrénye látszott, a kerekeket ellepte a víz. Valószínűleg beázhatott a motorjuk is, vagy áramszünet is lehetett, mert nem mozdultak. A derékig érő vízben katonai csónakokkal mentették a rajtuk rekedt utasokat. Az aluljáró felé kanyarodtunk. Itt már rendesen állt a bál. Az alig fél órás, de hatalmas erejű eső következtében legalább méteres víz hömpölygött az úton. Az áradat egészen a Szabolcs utcától tartott, a Vágány utcánál már térdig ért, a másik oldalon a MÁV-kórház előtt, már majdnem a földalatti villamos remízjénél enyésztek el a hullámok. A felnőttek közül valaki kerített egy útépítéseknél használatos terelőkorlátot, amit a Szabolcs utca sarkán felállítottak. Az egyik csibész meg gyorsan fabrikált egy kis táblát is rá, olyat, amilyen a sorompókon is szokott lenni: Tíz percen túl is zárva tartható.
- Olyan ez, mint egy hatalmas úszómedence! - jegyezte meg mellettem valaki. Több se kellett nekünk, gyerekeknek. Nyár lévén, mindenkin fecske volt a nadrág alatt. Az időjárás meg káprázatos volt, a nyári zápor után még nem sütött ugyan fel a Nap, de legalább harminc fok volt, fülledt idő, fürdésre kiválóan alkalmas. Kezdetét vette hát a Vágány utca - Rudas László utca úszóverseny. A "medence" úgy nézett ki, mintha egy régi római stadiont elárasztottak volna vízzel, a középső oszlopsorára pedig vasúti hidat illesztettek keresztben. A nézőtér a járdákon volt, ott csak bokáig-térdig ért a víz. Hamar népes szurkolótáborunk lett, s csak nagy ritkán kellett félrehúzódni egy-egy elvetemült teherautós miatt, akik Robur ment már át? kérdéssel, és határozott átjutási elképzelésükkel veszélyeztették a lassan kerület-szintűvé kiterebélyesedő házibajnokság kimenetelét.
A nagyobb fiúk a lányokat fuvarozták át az egyik partról a másikra, változatos módszerekkel, ki ölben, ki a nyakába ültetve a delikvenseket, de a fizetség általában ugyanúgy puszi volt a mutatványért. Aztán valahonnan egy labda is előkerült. Mi, gyerekek már fáradni kezdtünk az úszóbajnokságtól, átengedtük hát a terepet a felnőttebbeknek, akik a sarki kocsmából jövet úgy döntöttek, hogy vízipólóznak egyet a hirtelen támadt strandon. A környék lassan egy kisebbfajta vidéki búcsúra kezdett emlékeztetni, a kocsmáros asztalokat telepített a bokáig érő vizű Dózsa György út közepére, és csekély belépti díj ellenében mutogatta az arra tévedő szomjasaknak a környék ideiglenes látványosságát. A verklis is itt támasztotta le kerekeken guruló zeneeszközét - amivel ilyenkor a gangos bérházak udvarán szokta szórakoztatni a nagyérdeműt némi, papírba csomagolt aprópénz reményében - jó üzleti érzékkel megsejtve, hogy a napi bevétel ma itt minden valószínűség szerint csúcsot dönt.
A népünnepélynek a Csatornázási Művek vetett véget. Hatalmas kampókkal kibányászták az úszómedence lefolyó-rostélyait, megpiszkálták a felgyülemlett szmötyit. Negyed óra alatt leeresztették a strand vizét. Lassan elindulhattak a két oldalon már jócskán felgyülemlett trolik is, hiszen azok nem tudtak kerülőúton közlekedni, mint az autóbuszok, így sok órára ott ragadtak az aluljáróba vezető rámpák tetején. Sötétedésre már csak egy kellemes emlék maradt az egész.