A "Szellem-lakótelep"

Van Budapesten egy sajátságos lakótelep. Újpest déli részén, ahol az Angyalföld felől érkező forgalom áthalad az esztergomi vasútvonal alatt, az egykori Budapest-Újpest-Rákospalotai villamos vasút remízével, a közismert BUR-teleppel szemben egy temető volt egészen a hatvanas évek végéig. Innen indult a Pozsonyi utca Újpest központja felé, akkor még egy keskeny, kanyargós útszakasz, apró földszintes házakkal övezve. A 12-es villamos vágányai betöltötték az egész utcát. Aztán egyszer csak kezdék elbontani a régi házakat, kiegyenesítették az utat a mai állapotára, a szomszédos temetőt pedig felszámolták. Ennek a helyén állnak ma a Pozsonyi utcai lakótelep tízemeletes panelházai, a Tél utca sarkán pedig a "Falrahányt munkás" néven közismert szoborkompozíció álldogál riadtan az egykori temető sarkán. A volt kerítés helyén szolgáltatóházak, beljebb parkok, tulajdonképpen egészen lakható környezetet teremtettek az építők, a közlekedése is viszonylag jó, hiszen nem messze innen van az észak-déli metróvonal végállomása. Valami mégsem úgy sikerülhetett, ahogy tervezték, legalábbis a helyi legendák erre engednek következtetni.

Tehát a lakótelep egy nem is olyan régen felszámolt temető helyére épült. Tegyük még hozzá, hogy az egyik oldalon a MÁV Angyalföld vasútállomása, egy kisebbfajta rendezőpályaudvar áll, a másik oldalon pedig a villamosremíz, ahol a naponta kora reggel ki-, és késő éjszaka beálló villamosok hangja és áramszedőik szikrázása színesíti az amúgy egyhangúként emlegetett lakótelepi létet. Az igazi élmény azonban maga a hely, ahol a házak állnak - így emlegették sokáig az ott lakók.

Genius loci, a hely szelleme, szoktuk mondani, és ez a mondás itt nemcsak átvitt értelemben igaz. A lakótelep átadása körül is már voltak huzavonák, az ide költözők egy része, ismerve a hely történetét, nem szívesen költözött volna egy temetőbe lakni. Már akkor valamiféle legendák keltek szárnyra arról, hogy még az építés alatt történt olyan eset, amikor az éjjeliőr kutyástul, mindenestül pánikszerűen menekült el a látni és hallani vélt jelenségek elől, de köztudott volt, hogy az éjjeliőr nem vetette meg a pálinkát, és biztos rosszat álmodott, ezért kapta a frászt. A felvilágosultabb lakók tehát elfoglalták kiutalt lakásaikat, mi mást is tehettek volna, így is legalább tíz évet vártak a tanácsi kiutalásra, és éjszakánként kezdetét vette a horror.

Először csak az volt a furcsa, hogy a frissen épített házak, mintha csak össze akarnának omlani, recsegtek-ropogtak. Kopogásokat lehetett hallani, ajtócsapódás-szerű hangokat, meg olyat, mintha valaki a porszívó gégecsövébe cseresznyemagokat szórna, s azok végigugrándoznának a bordázott csőfalon. Aztán fények következtek. A magasabb emeletek folyosóin időnként, mintha vaku lenne, vagy villámlana, éles fény hasított bele az éjszakába. De se fényképész, se zivatar nem járt arra, nem is sokan vették észre, hiszen éjszaka a fáradt dolgozó alszik, a villamosok áramszedőjének szikrázása vetítődik fel, gondolhatták az éberebbek.

Egészen addig így tartották, mígnem egyik éjszaka a tizedik emeletről egy komplett család, fiatal, csinos anyuka, szemüveges, értelmiségi apuka, és bűnrossz, szeplős Pistike, egy szál pizsmában, pánikszerűen menekültek ki a lakásból a szabad ég alá. Az éj hátralevő részét rokonaiknál töltötték, majd másnap visszamerészkedtek néhány értékesebb tulajdontárgyukért. Azóta senki nem látta őket a környéken sem, csak arra emlékeznek egyes hajnali kutyasétáltatók, hogy holtsápadtan próbálnak taxit fogni az amúgy teljesen békés, meleg éjszakában.

Reggelre már felröppent a hír, hogy szellemek tanyáznak a lakásban. Aztán az eset másik házban is megismétlődött. Majd egyre többen kívánták, akár áron alul is elcserélni új lakásukat valami másikra, "jobb helyen", ahogy mondták, mert itt az éjszakai pihenés egyszerűen lehetetlen a szomszédok állandó tivornyázásai miatt. A szellemek pedig egyre gyakrabban jelentkeztek, állítólag volt olyan időszak, amikor az egyik ház teljes tizedik emelete le volt zárva vasráccsal, a liftekből kiszerelték a legfelső emelet nyomógombját is, és az épületben odaégett rántotta szaga terjengett mindenfelé a gondos szellőztetés ellenére is. A hozzáértők szerint pedig ez a szellemek jelenlétének csalhatatlan bizonyítéka.

Sok-sok évvel ezelőtt, kollégáimmal való beszélgetés közben valahogy szóba jött ez a lakótelep, hogy ott most milyen olcsón lehet lakáshoz jutni. Köztük volt egy általunk csak Joe-nak nevezett műszaki emberke, aki arról volt híres, hogy soha senki nem látta dolgozni napközben, mégis minden munkájával mindig kész volt határidőre. Amolyan életművésznek tartottuk, meg egyfajta csudabogárnak. Szóba került a misztikum is, kérdeztük tőle, mi a véleménye a dolgokról. Ő, aki minden témában szigorúan racionális érveket volt hajlandó csak elfogadni, természetesen úgy vélekedett, hogy szellemek márpedig nincsenek, ez az egész egy nagy butaság. Aztán hozzátette, hogy ő is lakott ott az egyik házban majdnem egy hétig. Kérdeztük tőle, miért jött el onnan ilyen hamar, talán mégis vannak ott szellemek? Azt felelte, á nem, de a szomszédoktól nem lehet aludni az éjszaka, állandóan buliznak, diszkóznak, jönnek a mindenféle kékes fények, meg mindig odaégetik a rántottát...

Nem sokkal ezután valamilyen dolgom akadt azon a környéken, és amíg a "Falrahányt munkás" melletti sarkon a balkanyar zöldjére vártam, azzal szórakoztattam magam, hogy a kocsiból a villamosmegállóba kitett hirdetési fecniket olvasgattam. És akkor megakadt a szemem az egyiken: valmilyen autós tanfolyamról szólt, a nem tudom melyik utcai általános iskolában. Az alján pedig a pontos cím alá még oda volt kanyarítva a gyengébbek (vagy a jólértesültek) kedvéért: volt Szellem-telep.

Néhány hónapja újra arra jártam. Kerestem a cetlit az oszlopon, de már csak egy kft. hirdetését találtam az autóvezetői tanfolyamról. A cím ugyanaz az iskola, de már nincs bővebb eligazítás, szellemekről egy szó sem esik. Vége van egy legendának. Vagy lehet, hogy él még?...