1944. november 4, szombat.

Ma furcsa, és egyben elgondolkodtató dolog történt velem. Mint minden nap mostanság, ma is az Ilkovicsnál ebédeltem, és szokás szerint indultam át a Délivasúthoz. Ilyenkor mindig a 48-as villamossal utaztam a Széll Kálmán térre, onnan pedig gyalog mentem tovább. Nem azért, mintha nem lett volna más lehetőség, de az ebéd után, egy kis utazás után pont annyi sétára volt szükségem, és pont annyi idő múlva. Olyannyira szokásommá vált ez, mivel minden nap azonos időben is történt, hogy a villamos vezetője is már megvárt a megállóban, a kalauz nem indította el a szerelvényt, ha nagy ritkán késtem. Volt még egy kis időm, úgy döntöttem, hogy felveszem a fizetésemet, ezért bementem a Nyugati pályaudvarra. Kántor László nevű vasutas ismerősöm éppen a fizetőtiszttel hadakozott, mert az meg éppen akkor indult volna ebédelni, de meggyőztük őt, hogy minket még most fizessen ki. Közben beszélgettünk, megtudtam, hogy a felesége Budán várja őt, érte indult, és majd utaznak is haza Sopron felé, mert a gyerekek már ott vannak, a nagyszülőknél, ezért sietett is a hatos villamos megállójához. Én meg mentem a 48-as megállójához.

Éppen közeledett a 1019-es számú villamos, a vezetője intett is felém. Ekkor, ki tudja, honnan, egy kislány szaladt hozzám, tizenkét-tizenhárom éves körüli lehetett, és azt kiabálta, hogy ne szálljak fel, hát nem emlékszem, mit mondtam? Én nem értettem, de ő állította, hogy ma nem szabad a 48-as villamossal utazni, és hogy nem érti, miért akarok ilyet tenni. Vitatkozni nem volt kedvem, inkább úgy döntöttem, tényleg gyalogolok mondjuk a hídfőig, aztán meg már egyenesen megyek a pályaudvarra. Akkor a kislány azt mondta, hogy bocsánat, biztos összetévesztett valakivel, sarkon fordult, és elrohant a Westend-udvar felé, de akkor már az én villamosom kikanyarodott a Körútra, nélkülem.

Elgondolkodva ballagtam a Vígszínház felé a Körúton, amikor irtóztató robaj rázta meg a környéket, és látni lehetett a híd felett valami nagy port, vagy füstöt. De akkor már kiabált mindenki, hogy szörnyűség történt. Futottam én is, hogy hamar odaérjek. A vámházak között már nem engedtek senkit a hídra. A parton mondták, hogy egy villamos is a vízbe zuhant, sok ember utazott rajta, lévén szombat kora délután, éppen haza tartottak a heti munkából. Csak nem az a szerelvény, amin én is utaztam volna? Egy távoli ismerősöm vitt be engem is csónakkal a híd közepére menteni, mert a híd mindhárom pesti nyílása le volt szakadva. A sziget felőli nyílásban két kisteherautó, meg egy kisebb személykocsi a Dunába lógó részen volt fennakadva, a villamos, az én villamosom pedig a vízben.

A 1019-es motorkocsi, mintha hegynek menne, már a megálló járdaszigete mellett állt, már a száraz hídon, a két pótkocsi, a 4446-os és a 4447-es pedig a kettétört két hídfél között a Dunában. Körülötte még három teherautót, és egy taxit láttam a vízben, a villamos motorkocsija mellett egy pótkocsis teherautó állt, az sértetlennek tűnt. Mindenhol leszakadt vezetékek, és elrepült korlátok, aszfalttörmelék. Borzasztó volt a látvány, de újabb csónakokkal is siettek a villamosban rekedt, sérült utasok kimentésére, mi is többször fordultunk a csónakkal, sok embert tudtunk partra vinni a vízbe fordult hídon rekedtek közül. Szerencsére, mint később megtudtam, Kántor Laci barátom sem volt azon a villamoson, az ő hatosa még éppen a hídfőben állt, a megállóban, amikor a hármas robbanás bekövetkezett, és ő kerülővel, a Lánchídon, gyalog jutott át Budára. Közben elterjedt a hír, hogy talán nem is véletlen volt, hiszen tudtuk rég, hogy már alá vannak aknázva a hidak, hanem felrobbantották, talán a németek, én azonban csak arra tudtam gondolni, hogy én is a villamoson utaztam volna, ha az a kislány nem téveszt össze valakivel, és hogy ő mentette meg az életemet! Ha még egyszer látnám az életben, megköszönném neki, de nagyon!